Közeleg a tanévkezdés. Vele együtt lopakodik a középiskolai felvételi időpontja is egyre közelebbre.

Már megint izzad a tenyerem… – kezdődik a felvételifrász!

Közeleg a tanévkezdés. Vele együtt lopakodik a középiskolai felvételi időpontja is egyre közelebbre. Augusztus közepén már alig több, mint 5 hónap. Aki felvételiző korba lépett gyereket nevel, már kezd aggódni a felkészülés és a felvételi miatt.

Itt a magyar felvételiről lesz szó, de a folyamatot tekintve: nincs nagy különbség, az alapelvek ugyanazok.

Miért nehéz a szülőknek ez az időszak, és miért főleg az eleje veszélyes, noha mindenki a végétől fél?

Már megint izzad a tenyerem… – kezdődik a felvételifrász!

Azoknak lesz nehéz, akik most könnyűnek látják. Főleg, ha ezt nem látják

„Bárcsak korábban kezdtük volna így!” Ez a sokat hallott mondat decembertől szokott sűrűsödni. A hangsúly is tipikusan válik egyre kétségbeesettebbé, önváddal terheltebbé. Megelőzni azzal a felismeréssel lehet, hogy el kell kezdeni a felkészülést. Most.

Ha már ezt felismertük, az fél siker, főleg, ha el is indulunk. De merre? És mi alapján? Olyan ez, mint amikor a vonat kifut az állomásról, és jönnek a váltók. Minél korábban hibázunk el egy váltást, annál messzebbre visznek a sínek a célunktól, és annál nehezebb korrigálni.

Márpedig az első váltókon hamarosan át kell mennünk. Ezért mondom, hogy ez a legveszélyesebb fázis, mert sokan ezt még nem tudatosították magukban. Ne halogassunk tehát! Itt az idő.

Meg kell tervezni

Ha jól akarjuk csinálni, nem lehet megúszni a tervkészítést.

Eleve: tisztában kell lenni azzal, hogy a felvételi nem a „Gyere, buci, hamm bekaplak!” kategóriája. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan csak akkor jönnek erre rá, amikor az első gyerek a családban ebből kifolyólag már „elvérzett” a teszten. Ne várjuk meg: az elsőnek is jár annyi esély, mint a többinek.

Egy jó tervhez egy sor kérdést fel kell tenni magunknak. Ráadásul jó kérdéseket, mert rossz kérdésre nem lehet jó választ adni. A megválaszolandó kérdések két téma köré csoportosíthatók:

1.      Hogyan válasszunk iskolát?

2.      Hogyan válasszunk felkészítőt?

Hogyan válasszunk iskolát?

Az iskola kiválasztásánál sorra kell venni a következőket:

– Érdeklődési kör: humán vagy reál? Valami speciális? Bármelyiket választjuk, a nyelvoktatásra mindenképpen érdemes odafigyelni. Piacképes nyelvtudás nélkül ma már nagyon nehéz érvényesülni, és ezt az iskolaévek után csak aránytalanul nagyobb erőfeszítéssel lehet megszerezni.

– Továbbtanulási tervek vagy szakmaszerzés?
A célok alapján jelölik ki a választandó iskolát.

Lehet, hogy a gimnázium arra jó, hogy az ott töltött 4-5 éve alatt kiderüljön, „Mi leszel, ha nagy leszel?”. Ebben az esetben minél nagyobb választási lehetőségeket kínál a gimnázium, annál jobb. Itt jegyezzük meg, hogy az egész felvételi folyamatot, beleértve magát a tesztírást is fontos a helyén kezelni.

A középiskolai évek valóban meghatározóak a gyerek további életére, mert amit ezek alatt az évek alatt jól megtanul, azt egész életében magával fogja vinni, és a legjobb az, ha ez a kívánalmak szerint történik így. Nem szabad azonban ennek a terhével agyonnyomni a gyereket: a középiskolai évek alatt és után is van lehetőség a korrigálásra. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek a szülők szorongását veszik át. Szóval: nyugi.

– Egyéb szempontok:

Az iskolaválasztás olyan szempontjaira, mint melyik van közel, milyen a közlekedés, mennyire esik útba stb. érdemes inkább megoldandó problémaként tekinteni, ha a célok egyébként világosak. Az iskola 4-5 évig helyszín. Persze, jó, ha nem órákig tart az utazás, de utána „elmúlik”.

Van, akinek fontos szempont, hogy állami vagy felekezeti iskolát válasszon. Utóbbiak esetében viszonylag könnyebb a választás, hiszen kevesebből kell (és lehet!) választani. Itt inkább a kollégium vagy nem kollégium kérdésben kell / lehet dönteni.

És hol tartunk mi?

A célkitűzés kezdőpontja az, hogy hol tartunk most.
Ez az a pont, ahol őszinteségre van szükség magunkkal és gyermekünkkel szemben, és ezt az őszinteséget kell tudnunk biztosítani gyermekünknek is.

Mit jelent ez konkrétan?

Őszintén szembe kell néznünk azzal, mik a gyerek képességei, irányultsága, vágyai, tehetsége, céljai. A gyereknek választunk iskolát, nem magunknak. Számos történetet ismerünk, ahol a gyerek azt nyögi, hogy a szülei álmát kísérli megvalósítani. Látunk történeteket arról is, amikor a szülők helytelenül mérik fel a gyerek képességeit, és alá- vagy túlbecsülik. A legjobb, ha a gyerek képességeinek megfelelő olyan iskolába kerül, ami kellően ösztönzi, „húzza” felfelé, de nem szabad túlfeszíteni a húrt.

Egy jó hangulatú, motiváló légkörű iskola, ahol a gyermekünk örömmel tanul, miközben jó barátokra tesz szert, valószínűleg többet használ egy lelketlen légkörű versenyistállónál, ahol a tudása mellett a krónikus gyomorpanaszait is megalapozhatja.

A másik oldalról természetesen tisztázni kell, hogy a jövő megalapozása érdekében választunk iskolát, amiben nem a feltétlenül az a legmérvadóbb szempont, hogy a haverok hol folytatják, vagy ne kelljen sokat tanulni, és a suli a szomszéd utcában legyen.

„Én ismerem a legjobban a gyerekemet.”

Bizony. Ezért olyan nehéz objektív képet alkotni róla és a tudásáról.

Ahhoz, hogy reális lehessen az iskolaválasztás, tudnunk kell, honnan indulunk. És ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik.

Túl a szülői szemüveg torzító hatásán, még egy tisztánlátást zavaró tényezővel kell megküzdeni. Azzal, hogy mi történt a covid alatt.

Covidon túl… „Nem tanítottak semmit!”

„A covid alatt nem tanítottak semmit.” Magyartanárként számos diáktól hallom ezt a mondatot. Akárhogy is vélekedünk ennek a „semminek” a mértékéről, az tény, hogy a pandémia alatti távolléti oktatás nem segítette a diákokat abban, hogy a nyelvtan szerelmes professzoraivá váljanak. Maga az elszigeteltség sok diákot nagyon durván vetett vissza mentálisan és érzelmileg.

Ez egyrészt a borongóstól az-apatikusig hullámzó lelkiállapotoktól a zárt osztályon kezelt depresszióig széles skálán mozgó tünetekben nyilvánult meg, ami önmagában rendesen megnehezíti a tanulást, másrészt a korosztályra amúgy is jellemző chatnyelv szintű kommunikációt erősítette fel. A diákok kiszakadtak a megszokott közegükből, egyik napról a másikra megszűntek a zsivajgó, egymás szavába vágó, gyors reagálást igénylő szóváltások, beszélgetések.

Ezek a nyelvhasználat fejlődését is visszavetették. A távolléti oktatás mindehhez csak hozzátett. Tanáronként erősen eltérő színvonalú volt az, ami elérte őket a „távoli” iskolából, és ahol csak a tankönyvi oldalszámok és feladatok kijelölése jelentette a tanítást, ott a diákok magukra maradtak a tananyaggal is és a tanulási problémáikkal is.

Mindez fokozta a már meglévő különbségeket. Erősebben jelentek meg a szociális háttér hatásai, mint bármikor korábban. Azok a diákok kevésbé sínylették meg a helyzetet, akik rendszeres, türelmes és értő szülői segítséget kaptak.

Azok viszont, akiket a szüleik akár képzettségi, akár egyéb okokból kevésbé tudtak segíteni, joggal és fájdalmasan érezhették magukat elveszettnek. És akkor még nem is beszéltünk azokról, akiknél még a távolléti oktatás kellő informatikai háttere sem volt biztosított. Nekik tényleg szinte kiesett a covid időszaka a tanulási folyamatból.

Nem tudjuk, hol tartunk

Mindenképpen megállapítható, hogy a most felvételire készülő diákok tudásán nyomot hagyott az elmúlt két év covidos időszaka. 

Felkészítő tanárként azt látom, hogy volt, ahol teljes anyagrészek maradtak ki, és volt, ahol az átvett anyagrészek értése és/vagy alkalmazása hiányos. Szinte általános az összefüggések látásának hiánya, a nyelv rendszerszintű értése. Ez pedig az alkalmazásban is erős korlát. A begyakorlottság hiánya általánosan feltűnő. Egy felvételi teszt megírására készülve ezek nem megnyugtató állapotok.

Mondhatnánk, hogy a felvételi szempontjából ez nem olyan nagy baj, hiszen mindenki ugyanabban az országban élte végig ugyanazt a járványt, tehát mindenki ugyanazzal az árral úszik szembe. Sajnos azonban ez nem így van. Ma Magyarországon sokféle országban élünk.

A járvány következményei mások és mások voltak családonként, és az oktatás színvonala, mélysége, intenzitása iskolánként, sőt tanáronként is erősen eltérő volt. Aki kinézett magának egy iskolát, és arra készül, hogy oda vegyék fel, egyáltalán nem tudhatja, hogy kikkel kerül versenybe. Sokszor az osztályzat sem segíti abban, hogy reálisan lássa, hol tart: számos szülő állítja, hogy ugyan ötös a gyerek, de a tudása nem az. Sajnos vagy szerencsére többségében igazuk van.

Sajnos, mert ez azt jelenti, hogy az osztályozás nem ad megbízhatóan reális visszajelzést, és szerencsére, mert a szülő ezt látja, tehát komolyan odafigyel a gyerekére, így nem dől hátra az ötös láttán azzal, hogy minden a legnagyobb rendben.

Láttam nyolcadikos diákot, aki 7. év végi négyes osztályzattal nem találta meg egy mondatban az alanyt és az állítmányt. Aztán a következőben sem. De hát mi a gond, ő négyes!!! Jó. És a harmadikban sem.

Felülosztályozás (amikor a tanár a diák tényleges tudásánál jobb érdemjegyeket ad) persze a covid előtt is előfordult. A távoléti oktatás azonban sok helyen fokozta az erre való hajlamot. Amikor különféle fórumokon arról olvashatunk, hogy az osztályzás eleve igazságtalan a pandémia alatt, akkor ez a nyomás a tanárok egy részét erősen tolja a felülosztályozás irányába.

Van a pedagógusoknak nehézségük épp elég, nem hiányzik egyetlen további konfliktus sem, és egy jobb jegy miatt még egyetlen szülő sem ment reklamálni. Ez a covid idején még humánusnak is látszhat. Valójában azonban csak fokozza a bajt, mint minden olyan tüneti kezelés, ami a felszínt simogatja a probléma megoldása helyett.

Mert ilyenkor a gyerek elhiszi magáról, hogy tud, a szülő elhiszi, hogy a gyerek tud, és a legrosszabb, ha végül a tanár is elhiszi. És amikor a gyerek és a szülő találkozik a felvételi teszttel, ami nem hisz semmit, csak mér, akkor az érintettek nagyon csalódottak és dühösek lesznek. A tesztre. A felvételi rendszerre. Mert ők a rossz hír hozói. A tanár nem az. De ekkor már ez nem segít. A felvételi teszt egylövéses verseny. És ellőtték.

Ezért valóban már fél siker, ha egy diák (jó esetben szülői támogatással – nem véletlenül ez a szó áll itt) készül a felvételire. Hogyan tegye, és milyen akadályokat kell még legyőznie? Hogyan győzze le? Ezekről szól a folytatás.

… és covidon innen

A covidnak és a vele járó járványkezelés oktatási következményeinek káros hatásait láttuk.

Fontos azonban szembenézni azzal, hogy a covid az oktatásunkban olyan volt, mint a lakmuszpapír: felerősítette, illetve felerősítve mutatta meg azokat a hiányosságokat (is), amik miatt egy felvételiző gyengébb tesztet írhat, mint szeretné. Fontos megjegyezni, hogy ezek a területek nem kizárólag a teszt miatt fontosak.

A minden évben sokat szidott tesztben az a legjobb, hogy rákényszeríti a diákokat ezeknek a területeknek a művelésére. Ha a teszt nem lenne, a felkészültségi helyzet még siralmasabb lenne. A továbbiakban lássuk ezeket immáron a covid nélkül.

Szövegértés és kifejezőkészség

Évek óta mondják a tanárok, és érezzük nap mint nap, hogy a szövegértés bizony romlik. Sokan arról beszélnek, hogy az iskolák ontják a funkcionális analfabétékat. Mások még százalékot is rendelnek hozzá, mostanában leggyakrabban a harmincas szám olvasható ezzel kapcsolatban.

Ijesztően magas szám. Ezzel összefüggésben áll a kifejezőképesség elsatnyulása is. Még érettségi felkészítőként is az az egyik leggyakoribb probléma, hogy a diák nem azt mondja, vagy írja, mint amit hisz, hogy mond vagy ír. Egyszóval nem fogalmaz érthetően, sem tisztán, sem szabatosan.

Az informatikai eszközök terjedésével megjelent a chatnyelv, ami nagyon redukált, gyors, ám egyszerűsített kommunikációt eredményezett. Nevezik ezt Yes/No kommunikációnak is, merthogy ennyire árnyalt és szövevényes. Mit mondjon a borsodi, baranyai, tolnai vagy nyírségi diák, amikor még a miniszterelnök is azzal mentegetőzik, hogy „sokszor félreérthetően fogalmazok”.

Mondhatja, hogy akkor ő is megengedheti magának? Nem. Neki felvételi tesztet kell írnia, és ott nem engedheti meg magának, hogy félreérthetően fogalmazzon, vagy ne értse a szöveget, amit elé tesznek. Ezt mérik. És ha nem akar megállni a kék plakátok egyszerű üzeneteinek megfejtésénél, hanem azt akarja, hogy felvegyék, akkor fejleszti a szövegértését.

Szókincs gazdagsága, frazémák (kötött szókapcsolatok) ismerete

Sokszor keresnek meg külföldről hazatelepülő vagy erre készülő szülők. Elmondják, hogy hány évet töltöttek külföldön, idegen nyelvi környezetben, és most az itthoni felvételire készülnek, ahol ez jelentős versenyhátrány. A gyerek jobban beszél angolul, mint magyarul. És nincs meg az az előnyük, ami a kínai diákoknak, hogy a grammatikát (nem vicc!) fele annyi idő alatt vágják be tökéletesre, mint bármelyik magyar diák.

Amúgy nekik is a szókincs a gyengéjük. Ez is szorosan összefügg az olvasás hiányával, pontosabban az irodalmi művek olvasásának hiányával. Ez olyan, mint az erdő- és vízgazdálkodás: elrontani könnyű, a hiányokat pótolni nehéz.

Mit tehetünk otthon? A legjobb a kezdettől fogva tervszerű építkezés. Meseolvasás esténként. Aztán önálló olvasásra szoktatás. Beszélgetés az olvasott művekről. 50 éve még olyan népmeséken nőttek fel a gyerekek, amik tele voltak ízes közmondásokkal, szólásokkal, vagyis frazémákkal.

Ma ezeket a diákok jelentős része egyáltalán nem ismeri, fogalmuk nincs arról, mit jelentenek a bennük szereplő szavak, így nem tudják megközelíteni a bennük rejlő szemléleti tartalmat sem. Ez utóbbi pedig fejleszti a képi gondolkodást, a fantáziát, a moralitást. Ezért nem mindegy, kit érnek hamarabb utol még a sánta kutyánál is. A szólások tematikus gyűjtése még izgalmas is lehet. Szóval: olvasni, olvasni, olvasni. És beszélgetni. Sokat.

„Nem írok, nem olvasok…!”

A szövegértés és a kifejezőképesség gyenge szintje szorosan összefügg az olvasás hiányával. Mélyen gyökerező okai vannak ezeknek a gyerekkori esti olvasás videójátékokkal és animációs filmekkel való felváltásától egészen odáig, amikor a tanárok már nem is vállalják fel a küzdelmet, amit egy-egy kötelező olvasmány elolvastatása jelent. (Persze alapvető hiba mindig a pillanatnyilag könnyebb megoldás felé menni.

A „Réka néni elmesélte” szállóigévé vált meghatározó élményem a gimnáziumi kötelező olvasmányok feldolgozásának mikéntjéről. De hasonló történeteket hallok már az általános iskolákból is.

Egy emelt szintű érettségire készülő diákom arról számolt be, hogy az Ember tragédiáját elolvasás helyett 6 órán keresztül vették úgy, hogy a tanár bele-beletekert a színházi előadás videójába, majd meg-megállva elmagyarázta, mit is láttak az imént. (Ilyenkor én is már csak a Mamára gondolok, meg-meg állva.) Nemrékanénik sokat tehetnek azért, hogy a diákok olvasási és szövegértési készségeit fejlesszék. A jelen diákjai egy regénynél sokkal pörgősebb ingerekhez vannak szokva, persze.

Ahhoz képest, hogy egyszerre zajlik a csoportos(!) videójáték, közvetlen kommunikációval, miközben megy egy podcast, és szól a zene, egy könyv néma olvasása maga az ingersivatag egy mai vérbeli „gémer” számára. Ráadásul a videójátékban a sikertelen küldetést bármikor újra lehet kezdeni. Azt a fránya felvételit nem. Ha másért nem, ezért is fontos rászoktatni a gyerekeket az olvasásra, számtalan egyéb előnye mellett.

A jó olvasmányokkal egyébként bevonzhatók a diákok. Nincs az a kötelező olvasmány, aminél ne lehetne megmutatni a diák számára, hogy ez róla és neki (is) szól. Amikor ez sikerült, sínen vagyunk.

Mit tehet itt a szülő? Amit mindenképpen megtehet: olvastassa el a gyerekekkel a kötelező olvasmányt, és beszélgessen róla. Amikor a gyereknek el kell mondania, amit olvasott, fejlődik a kifejezőképessége. Értelmes mondatokat kell formálnia.

Értelmeznie kell az olvasottakat. Foglalkoznia kell azzal, amit olvasott, így jobban meg is marad benne legalább a cselekmény. Ha mélyebbre is tudunk menni a mű feldolgozásában, beszéltethetjük a cselekményhez fűződő érzelmeiről. Melyik szereplő volt neki rokonszenves, melyik nem? Miért?

Szerinte miért így írta meg a művet a szerző? Ezzel a kérdéssel elemeljük a sztoritól, és elemző üzemmódba léptetjük az olvasót. Amikor beszélgetünk a gyerekünkkel az olvasmányokról, akkor azt is éreztetjük, hogy fontos, amit csinál, fontos, hogy olvas.

Ha figyelmesen hallgatjuk, akkor a kapcsolatunkat is erősítjük. Nem kell ehhez irodalomtörténészi végzettség. Csak kérdezzük türelmesen, nyitottan, és hallgassuk meg. És persze egy két őszintén elismerő szó mindig jól jön, amivel elismerjük a teljesítményét.

Egy-egy regény elolvasása a szociális érzékenység erősítésén túl jól fejleszti a részletek megfigyelésének képességét is. Ezeknek a részleteknek az egybefűzése aztán elvezet a nagyobb egységekben látáshoz. A részekből összeálló egésszel meg is érkeztünk a rendszergondolkodáshoz.

A rendszergondolkodás ereje a tanulásban

A rendszergondolkodás hiánya vagy alkalmazásának nehézségei szintén hátráltató tényezők a diák felvételi felkészülésében. (Meg az életben is.) A nyelv: rendszer. Olyan rendszer, ami maga is részrendszerekből áll. Meglátni és megszeretni a nyelvtan részrendszereiből összeálló nyelvtani rendszert, nem a pillanat műve.

De meglátni és megérteni ezeket a részrendszereket, és az egész rendszerrel való összefüggésüket a nyelvtan tanulásának sarokköve. A probléma covid nélkül is elég súlyos volt, az elmúlt két év pandémia szabdalta oktatása aztán talán itt hagyta a legnagyobb rést a diákok felkészültségében.

Meg-megtanulták pl. külön-külön a toldalékokat, külön a főnevet, külön az igét, aztán az állítmányt, alanyt, de ezek összefüggései már a legritkább esetben fértek csak bele az oktatásba. Így küzdenek a mozaikkockákkal anélkül, hogy látnák az egész képet.

A hatodikosoknak még nehezebb, mert ők még mondattant se tanultak, se jól, se rosszul. Így esetükben a mondattan nem segítheti őket sem a toldalékok, sem a szófajok megértésében és megtanulásában. Nem szakemberként otthon ezen nehéz is segíteni. Az összefüggések megértése a varázscsettintés pillanata: amikor összeáll a fejben a rendszer, az sokszorosan könnyíti meg a tanulást, mert hirtelen minden értelmet nyer. Na, azt már lehet szeretni is.

Az a hüje hejesírás már meg int!

A helyesírás romlása szintén évtizedes tendencia. Mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy a nyolcvanas években az érettségin még simán meg lehetett bukni pusztán a helyesírás miatt, ha a vizsgázó az előírt kb. 120 sorban 30 hibapontot vétett (és voltak 1, 2 és 3 pontos hibák is…). A fenti címben már 9 pontot sikerült volna összehozni. Jelenleg az érettségin csak a helyesírás miatt gyakorlatilag lehetetlen megbukni.

Az általános szintgyengülést mutatja egyébként az is, hogy addig az „anyag felének biztos tudása” volt az elégséges szint (tehát 50%), jelenleg pedig 25% már elégséges. Jelenleg a felvételi tesztben a helyesírás súlya kb. 16 %.

Arról már szinte kár is szót ejteni, hogy a helyesírás szabályai maguk is mintha ezt a tendenciát szolgálnák ki, amikor egy keltezés már így is jó, meg úgyis jó. Már az is eredmény, ha a dátum stimmel…

Mit tehet a helyesírás fejlesztésért otthon a szülő? Ha rá tudja venni szeme fényét, hogy olvasson, pláne sokat, akkor ez önmagában is segíti a helyes szóalakok rögzülését.

Ezen túl diktálhat naponta nyomtatott szövegből vagy használhat segédkönyveket, online programokat, amihez ő személyesen nem is kell, csak a háttérből figyelőként. Ekkor is sokat segít, ha megbeszélik az eseményeket: mit tanult aznap a csemete, milyen felismerései voltak, mennyit fejlődött a próbateszteken, stb.

A rendszerszemléletű helyesírás-oktatás viszont már szakembert kíván. A jó hír, hogy ez megtérül, ha valóban rendszerszemléletű. Lásd a rendszergondolkodás végén írottakat.

Értő tanulás és tanulásmódszertan

A magolás az, amikor értelmetlen elemeket igyekszünk az agyunkba tömni. Ha valóban azzá válunk, amit eszünk, akkor a magolás leginkább a tyúkeszűséget támogatja. Az biztos, hogy az értelmetlen magolás nemcsak fárasztó: kiválóan alkalmas bármely tárgy megutáltatására is.

Az értő tanulást szakképzettség híján otthon kevéssé fejleszthetjük azon túl, hogy arra buzdítjuk gyermekünket, keressen értelmet a tanulandókban. Vagy talál, vagy nem.

Nálam mindig ezzel indulunk. Értelmetlen dolgokat nem tanulunk. Első a megértés, aztán lehet tanulni azt, amit már értünk.

A tanulási módszereknek is a megértés az alapja. Ez már megint olyan terület, amiben szülőként otthon csak annyit tehetünk, hogy megosztjuk a tapasztalatainkat. Ezekkel aztán vagy tud mit kezdeni felvételiző csemeténk, vagy nem.

Előbbi eset (tud) csupán szórványos előfordulásakor is már érdemes szakember segítségét kérni, ha pedig az utóbbi (nem tud) fordul elő gyakran vagy általánosan, akkor mindenképpen célszerű szakemberhez fordulni. A tapasztalat azt mutatja, hogy sok diák magára hagyott bozótharcosként küzd, mert nem rendelkezik elemi tanulásmódszertani ismeretekkel sem.

Nem csoda, ha elege lesz. Mindezt fordítsuk vissza a pandémia alatt magukra maradt diákok helyzetére, akiket esetleg még felül is osztályoztak. Egy aknamező számukra a felvételi teszt minden egyes feladata. A jó hír, hogy a megfelelő módszereket elsajátítva szárnyakat kaphatnak.

Koncentrációs problémák

Ha valaki képzeletben kinyit egy osztálynaplót, amit most már csak megnyitni tud, mert digitális, akkor azt látja, hogy szinte több a „betűs” gyerek, mint a „nem betűs”. Ezek a bizonyos betűk a különféle magatartási és tanulási zavarok jelei, azokéi, amikről a diáknak „papírja van”. Esetükben az iskolaválasztás kiemelten fontos.

Nagyobb szerepe van a toleráns és inspiráló környezetnek, a befogadó légkörnek, mint annak, hogy az iskola hányadik helyen áll az országos tanulmányi rangsorban. Az a szülő, aki kijárta egy-egy ilyen papír beszerzésének útját (nyilván nem jókedvéből), kellően aggódhat. Hadd mondjam a jó hírt. Magam úgy tapasztaltam, hogy ezekkel a diákokkal is elég jól lehet dolgozni.

A felmentések és plusz idők az enyhébb esetekben még kedvezőbb helyzetet is teremtenek az érintett diák számára. A kapott plusz 15 perc az érvelés megírásakor aranyat ér. Akinek, a helyesírás kikerül az értékeléséből, annak egy hibalehetőség típus kiesik.

Miközben még a legjobbakkal is előfordul, hogy pontot vesztenek a helyesírás miatt, az ő dolgozata úgy néz ki, mintha maximális pontot kapott volna a helyesírásra. Dolgoztam már kimagasló eredményt elérő enyhe autistával, és sorolhatnék még példákat, olyan diákok példáit, akik simán beelőzték a felkészítés végén a „papír nélkülieket”.

„Betűs gyereknek” lenni tehát egyáltalán nem a vég, sőt még csak nem is annak a kezdete. És fontos azt is tudni, hogy ma már ez nem „ciki”. Inkább érdemes megszerezni a könnyítésekre feljogosító papírt, mint összekötött lábbal indulni a sprintversenyen.

Hogyan készüljünk fel?

Amikor megvan a reális helyzetkép alapján kitűzött cél, és már körvonalazódott, hogy hány pontot is kéne begyűjteni (ebben segít az előző évi adatok megszerzése), akkor már „csak” el kell kezdeni a felkészülést. A semminél bármelyik felkészülési mód jobb. No, de milyet válasszunk?

Iskolai felkészítők

Először is néhány kellemes hír a felkészülési üzemmódról. Jó benne, hogy világos a feladat, amit meg kell oldani. A kitűzött cél, növeli a motiváltságot. Amit egy diák igazán akar, azt többnyire el is éri. És végül: akárki akármit mond a felvételi tesztről: egy előnye biztosan van. Nem számít benne, ki kinek kije. Mindenkit ugyanúgy mér.

És ez az „ugyanúgy” kiismerhető. Fel lehet rá készülni. A talán rosszabb hír az, hogy a tapasztalat azt mutatja, előnyben vannak azok, akik valamilyen iskolán kívüli szervezett felkészítésben vesznek részt.

Az iskolai belsős felkészítésekben személy szerint azért hiszek kevésbé, mert, ha igazán hatékony lenne az iskolai óra, akkor nem lenne szükség külön felkészítésre. Módszertanilag is: ha kellően hatékony lenne a 20+ fős csoportokban frontálisan végzett munka délelőtt, akkor nem kéne folytatni délután.

Megfordítva: ha délelőtt nem elég hatékony a 20+ fős csoportban végzett munka, amikor még a diákok és a tanár is frissebb, akkor miért gondoljuk, hogy mindez délután fáradtabb diákokkal és fáradtabb tanárral, azonos módszertannal jobban fog menni? Ebben a vonatkozásban majdnem mindegy, hogy a felkészítőt az anyaiskola tartja, tehát az, ahová amúgy is jár a felvételiző, vagy a céliskola, ahová felvételizik.

Semmi jelentősége nincs annak, hogy valaki a céliskolába jár előkészítőre.

Ezt két okból szokták tenni:

1. ’Ott mégis csak jobban tudják, hogy mit kell tudni a felvételin.’ Ez azért nem igaz, mert a felvételi központi feladatlap, nem a céliskolában állítják össze.

Aki évek óta hivatásszerűen készít fel a felvételire, valószínűleg még rutinosabb is a tesztek világában, mint az, aki mellette még mindenféle mást is tanít. Ezért nem mindegy az sem, hogy a csoportos vagy egyéni felkészítést mellék- vagy főállásban végzi-e a felkészítő.  A választásnál ez is lehet szempont.

2. ’Ha oda jár a gyerek előkészítőre, legalább megismerik, és ez is jelenthet egy kis előnyt.’ Abszolút tévhit. Lehet, hogy több százan felvételiznek abba az iskolába. A teszt írásbeli. Kevés az esélye, hogy a javító tanár pont az lesz, aki a felkészítőt is tartotta.

Ezen kívül a teszt központi útmutató alapján javítandó, így nincs lehetőség „jóindulatra”. Ráadásul újabban a javítást is átnézik, és igen kínos lenne egy tanárnak a kollégái előtt, ha javítatlanul hagyna a dolgozatban pontlevonást kívánó hibákat.

Ha tehát iskolán kívüli felkészítést választunk, hogyan érdemes választani?

Iskolán kívüli felkészítések: létszám

Az egyik szempont, amit a szülők mérlegelni szoktak, a létszám. Ez 1-kb. 25-ig bármi lehet, amit a piacon kínálnak. Az egyéni tanulás a legdrágább, a nagycsoportosért kérik a legkisebb óradíjat. Szándékosan nem a legolcsóbbat írtam, mivel az értéket a sikeresség határozza meg.

Ez az a pillanat, ahol a szülőnek fel kell tennie a kérdést, hogy magát akarja megnyugtatni azzal, hogy valahova mégis csak jár a gyerek, vagy az eredményességet tartja fontosnak. Ha egy óráért 1000 Ft-ot kérnek, és utána elbukom a felvételit, akkor minden ráköltött forint kidobott pénz volt.

Ráadásul elveszett egy év, helyette viszont jött egy ordas nagy kudarcélmény, ami meg is terheli a későbbi korrekciót, ami ráadásul újabb óradíjakkal jár. És ekkor már, ugye, nem akarunk ugyanabba a sárba lépni, tehát keresünk egy emeltebb szintű/árú felkészítést… Na, ez így együtt már nem lesz olyan olcsó.

Ha egy óra pl. 10.000 Ft, de utána felvesznek, akkor elértem a célomat, tehát a projekt sikeres volt. Kudarcélmény helyett sikerélményt nyertem, és megúsztam az évvesztést, meg a későbbi bonyolult és költséges kerülőutakat. A nagycsoportos tanfolyamok mellett az olcsó árat szokták érvként felhozni, csakhogy a felvételi egylövéses verseny. Szeretnénk-e olyan puskával menni rá, amelyiknek a legvonzóbb tulajdonsága az, hogy olcsó?

Ami tehát létszám szempontjából választás marad, az az egyéni vagy a kiscsoportos felkészítés.

Sokan szeretik az egyéni felkészítést, mivel itt 100%-ig a résztvevőre koncentrálódik a figyelem. Ezekért a felkészítő órákért szokták a legmagasabb óradíjakat elkérni. Sajátos módon viszont itt a legkevésbé transzparens a felkészítési folyamat. Hoppá.

Felkészítési módszertan és tematika

A másik lényeges szempont talán még az előzőnél is fontosabb, és ha a kiscsoport és egyéni felkészítés között kell döntenünk, akkor ezt érdemes mérlegelni. Ez pedig a felkészítési módszertan és tematika. Az egyéni felkészítők esetében ez ritkán átlátható. Bármelyik létszámbeli módot választjuk, szerencsés előre megtudnunk, hogy valójában mi is fog történni az órákon.

Benézhetünk-e a boszorkánykonyhában a fedő alá? Van-e átgondolt folyamat? A felkészülés egyes lépéseihez illeszkedő módszertan? Van-e rendszeres házi feladat? Hogyan javítják, értékelik? Lefedi-e a folyamat a tesztre való felkészülés valamennyi területét? Egyáltalán: látható-e bármilyen folyamat elvűség, átgondolt folyamat?

Nyomon követhető-e a résztvevők fejlődése, és kap-e erről a résztvevő és a szülő rendszeres visszajelzést? Milyen módon történik ez a visszajelzés: „vadászni” kell érte a felkészítőre, vagy könnyen hozzáférhető? Megint csak azért fontosak ezek, mert a felvételi egylövéses verseny.

De nemcsak maga a tesztírás az, hanem a felkészülési folyamat is. Amikor csak hónapjaink vannak a felvételire, akkor minden eltelt héttel és nappal nagyobb a kockázat, ha menet közben mégis váltani kell. Más a helyzet persze, ha már hetedikben elkezdjük a felkészülést, amit újabban egyre többen tesznek meg.

Az ekkor tapasztaltak és az év végi jegy változása felfelé elég alapot adhatnak arra, hogy a következő év szeptemberében ne kelljen gondolkodni a választáson. Felkészítőként is szívbe markoló olyan mondatokat hallani, hogy „Bárcsak az elejétől kezdve ide jártunk volna!”, hát még ezt kimondani.

Referenciaeredmények

A választás legfontosabb szempontja tehát a felkészítés minősége, annak átláthatósága, adekvát módszertana, amelyek végső soron az eredményességet biztosítják. Ha van lehetőség referenciák beszerzésére, mindenképpen érdemes beszerezni ezt az utolsó információt is, és ha ez megvan, bátran és nyugodtan meghozhatjuk a döntést. Válasszunk megfontoltan, de időben, hogy nyugodtan kitarthassunk a döntés mellett, szeptemberben elkezdhessük a felkészülést, és ne kelljen korrigálni.

Minden olvasónak ésszerű választást és sikeres felvételit kívánok! Magyar felvételi felkészítés kapcsán keressetek nyugodtan:

Rétlaki Márton
magyartanar.eu

Post Author: FreeMix

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.